Két évvel ezelőtt úgy esett, hogy lebetegedtem. Láz, influenza, fekvés. Kértem időpontot a háziorvosomtól SMS-ben. Ugyanis telefonon szinte lehetetlen. Ezt úgy kell érteni, hogy a háziorvosommal soha nem sikerült még telefonon beszélnem, ugyanis ha az ember felhívja a rendelőt és hajlandó 20-30 percet várakozni, miközben 6 milliószor végighallgatja a Für Elise-t, akkor sem jut tovább a telefont kezelő asszisztensen túlra. Írtam tehát SMS-t ami igen egyszerűen hangzik, de el kell mondanom, hogy mivel ez egy automatizált rendszer, így minden üzenet elé be kell írni a teljes nevet és a személyi számot valamint az orvosi rendelő nevét. Egy keddi napon történt mindez és kaptam is időpontot a következő utáni hét keddjére, tehát két héttel későbbre. Nem estem kétségbe, hiszen nem voltam nagyon rosszul, csak a szokásos tél végi betegség. Azonban másnapra exkalálódott a kór, jelesül sikerült összekombinálni a lázzal járó influenzát a szintén lázzal járó hányós-fosós aktuális vírussal. Így a lázam 39,5 körül beállt és úgy maradt. Feküdtem, hiszen az influenza kezelésére ez a leghatásosabb gyógymód, viszont ebben kissé megzavart, hogy nagyjából óránként el kellett rohannom a WC-be hányni egy tisztességeset. Igyekeztem tartani magamat. A következő napon még rosszabra fordult az állapotom, akkor már félóránként rohantam hányni. Illetve rohantam volna, de inkább kúsztam...

 Felhívtam hát a rendelőt. Négyszer próbálkoztam, egyenként kb. 15-20 perces időtartammal. Nem sikerült. Majd írtam SMS-t, amiben hivatkoztam arra, hogy két nappal azelőtt kértem már időpontot, viszont sajnos egyre rosszabbul vagyok és 2 két napja 39 felett van a lázam - ami felnőtt korban nem olyan mókás - ráadásul minden kijön belőlem, beleértve a vizet is és a lázcsillapító sem hat semmit. Először azt kértem tőlük, hogy legyenek kedvesek beszorítani másnapra valahogyan az orvosomhoz. Egy óra múlva kaptam választ, miszerint sajnálják, de az orvosom nagyon elfoglalt, ha tényleg ennyire rosszul vagyok, akkor menjek le az ügyeletre...  Újból írtam nekik, azt kértem, hogy ha a saját orvosom semmiképp nem tud fogadni, akkor legyenek kedvesek a rendelőben dolgozó öt orvos közül egy másiknál adjanak nekem egy időpontot. Itt is egy órán belül érkezett válasz, sajnos nem tudnak fogadni, menjek az ügyeletre. (Az ügyeletről írtam egy korábbi bejegyzésben...)

Maradtam tehát otthon. Péntekre azonban már tényleg nagyon rosszul voltam, harmadik napja magas lázzal és élelmiszer valamint folyadék nélkül gyakorlatilag, hiszen semmi nem maradt meg bennem. Úgy döntöttem keresek egy magánrendelőt, ha már a saját orvosm nem fogad, az ügyeletre meg teljesen értelmetlen elmenni. Találtam egy privát orvosi rendelőt, a honlapjuk azt ígérte hogy gyakorlatilag várakozási idő nélkül fogadnak és professzionálisan ellátnak. Igaz ennek meg lesz az ára, nagyjából 33.000,- Ft magyar pénzben, de már ez sem érdekelt.

Elmentem a magánorvoshoz. Randa, igénytelen várója volt a rendelőnek egy belvárosi épület földszitjén. Hetvenes években épült, nagyjából olyan mint Magyarországon a szocreál stílus, felújítva azóta garantáltan nem volt. Sebaj, nem is gyönyörködni jöttem, hanem gyógyulni. Hárman voltak előttem, így már negyed óra elteltével fel is vették az adataimat, majd arra kértek várakozzak. Meg kell jegyeznem, hogy ekkorra már igencsak cefetül néztem ki, ülni alig bírtam. Fél óra várakozás után feltűnt egy fehér köpenyes hölgy gondterhelt arccal, beszélt a betegfelvételissel sokáig, fojtott hangon.

 - Na jól van, akkor én mentem ebédelni - mondta immár normál hangerővel.

Így én tovább várakoztam, amíg a doktornő elköltötte ebédjét. Ez körülbelül újabb negyven percet vett igénybe. Libbent újból a fehér köpeny, végigsuhant a várón közben erőltetetten rám mosolygott majd eltűnt a csattanó rendelő ajtaja mögött.

Ezután már tényleg csak 12 percet kellet várnom és már hívtak is.

Bevonszoltam magam, elmeséltem neki is újból, hogy 39,5 a lázam harmadik napja és nem viszi le sem norvég sem magyar gyógyszer ráadásul elkaptam a hányós vírust is, így napok óta nem ettem.

Na erre már meg is mérte a lázamat sőt sztetoszkóppal is meg akart vizsgálni, de közölte, hogy ne vetkőzzek, majd benyúl ő a pulóverem alá. Kettő alkalommal tapasztotta rá a sztetoszkópot a mellkasomra, aztán azt mondta hogy nincsen nagy baj. Megnézte az adatlapomat és azt kérdezte: 

 - Szo...Szolll... Szollltan? Er du ungarsk? (magyar vagy?)

Mint kiderült hallota már Kodály Zoltán nevét (avagy Szolltan Kudali) ebből nagy örömök közepette arra a következtetésre jutott, hogy magyar lehetek. Ennek én is nagyon örültem, majd megkérdeztem hogy végülis mi a diagnózis és mi lesz a gyógymód.

Szegényt ez kissé kizökentette a jó hangulatából, elgondolkodott és azt kérdezte:

 - Fizikai munkát végzel?

 - Nem - feleltem

 - Ja, akkor jó. Akkor ki sem írlak betegállományba, mert így tudsz dolgozni. Ugye?

A szemeim dülledtek (volna, ha lett volna erejük dülledni) és annyit kérdeztem:

 - Tessék?

Végül kiírt négy nap betegállományba. Sőt kaptam egy brutális lázcsillapítót is meg antibiotikumot. Bár abban nem volt biztos, hogy ez jó ötlet-e, de azért inkább...

Kiváltottam a gyógyszereket és hazamentem.

Innentől kezdve bő másfél hét telt el otthon, egyre ritkuló hányással tarkítva és lassan 38 fok körülire csituló lázzal.

Majd eljött a nagy nap, amikor elmehettem végre a saját orvosomhoz.

Igen ám, de sajnos indulásra készen, felöltözve, cipőben jött rám egy görcsös hányás. Rutinból elintéztem és utamra indultam. Nem idegeskedtem, tudtam hogy maximum néhány percet kések az általában minimum 25 percet késő orvosomtól.

Megérkeztem és bejelentkeztem az asszisztensnél.

Ő pötyögött hosszasan a klaviatúrán és kattogtatott az egérrel, majd hirtelen felnézett rám és azt mondta:

 - Új időpontot kell kérned! Mikorra szeretnéd?

 - Új időpont?? Miért?

 - Mert a doktornő ma nem fogad, ugyanis késve jelentél meg.

 - Drága...két hete küzdök otthon influenzával és hányással. Végre itt vagyok, OK ugyan késtem 4 percet de kérlek értsd meg. Ugyanis rámjött a hányás indulás előtt. Ezért késtem. Sőt ezért vagyok itt. Hánytam! Érted? Két hete hányok!

 - Mikor felel meg?

 - Tessék?? - feleltem - Nem akarok új időpontot, most akarok bemenni az orvosomhoz. De ha kell akkor várok, nem érdekel, csak fogadjon végre.

 - Jó! Szóval akkor nem kell új időpont. Rendben. Viszlát!

 - Hallo! Mi ez? Hadseregben vagyunk?? Ne küldjön már el a saját orvosom, ha két hete arra várok, hogy megnézzen!

 - Jó a csütörtök vagy sem?

Beletörődtem. Vesztettem. Az egyetlen módszer az lehetett volna ha betöröm a köztünk lévő plexi falat, átugrok a pulton és rettenetesen elkezdem két kézzel szorongatni a torkát az illető hölgynek. De mivel egyrészt úriember vagyok, másrészt mert ez rengeteg pénzbe és jó néhány hét börtönbe került volna nekem, így nyeltem egyet (vagyis inkább kettőt) majd elszámoltam magamban egymillió-négyszázhuszonhatezer-ötszázharmincnyolcig. És azt mondtam:

 - Jó! Hány órakor?

 - 11:30

 - Rendben. Viszlát!

 - Hééé, várjál! Adom még a számlát!

 - Milyen számlát, könyörgöm??

 - Miután késve jelentél meg a mai megbeszélt időpontra így kénytelenek vagyunk kiszámlázni a díjat. 

A feszültség és a stressz felpumpált, megerősített. Annyira hatott, hogy meg is gyógyultam - magamtól.

Volt egyszer néhány évvel ezelőtt egy sertésinfluenza, a vírus terjedésének csúcspontján az akkor három éves lányom belázasodott. Természetesen este 8 után. Autóba ültünk és nekivágtunk az oszlói éjszakának, csak mi ketten. Én meg a 39,5 fokos lázzal égő kislány. Nem sejtettük akkor még, hogy milyen nagy kaland lesz ez.

Megérkeztünk. Orvosi ügyelet, parkolóház horrorisztikus árú óradíjjal, de nem érdekel, mert beteg a gyerek, rohanás a rendelőbe. Pontosabban csak a váróig jutottunk, ahol is egy kisebb városrésznyi ember tobzódott, sokan maszkkal, mások csak kétségbeesett világvége hangulattal az arcukon. Voltak viszont rengetegen, akik teljes nyugalommal újságot olvasgattak, mások kedélyesen beszélgettek egymással, szóval  olyan várakozó paciensek, akik szemmel láthatóan igen távol álltak a kritikus állapottól.

Mintegy fél órás várakozás után sikerült eljutnunk a betegfelvételhez, ahol elmondtam, hogy a lányom asztmás ezért különösen veszélyeztetett, alig 3 éves és most már több órája 39,5 fok a testhőmérséklete, több adagnyi lázcsillapító ellenére.

 - Ü-üü-ümmmm - volt a válasz (ez egy írásban érzékeltethetetlen tipikus, klasszikus érdeklődés nélküli norvég hanglejtés, jelentése: "ühüm")

Aztán várjak - azt mondták nekem.

Így tehát vártunk. Az én lányomon kívül nem volt kisgyerek sem nagy gyerek a váróban, csak felnőttek. Teljesen biztos voltam benne, hogy maximum 10-15 perc elteltével már egy kedves mosolyú megnyugtató doktor kezei közt lesz a lányom, de nem...

Nagyjából 50 perce ültem egy széken, ölemben az egyre forróbb lányommal, aki már aléltan feküdt a térdeimen. Kijött az asszisztens a rendelőből, erőltetett mosollyal és érdeklődően nézett körül azután kérdezve, ugyan ki a következő beteg. Ekkor elvesztettem messze földön híres türelmemet és felugrottam a székről, lányomat vörös zászlóként lobogtatva és egyenesen az asszisztens hölgy arcába tolva lányom tűzforró homlokát kérdeztem, hogy mikor mehetünk már be végre mi. A hölgy mosolya különös hirtelenséggel szigorúan összeszorított ajkakba feszült és azt sziszegte, hogy várjak. Mire én egy "na de..." kezdetű próbálkozásba fogtam ami kegyetlenül el lett fojtva.

 - Itt mindenki egyenlő épp ezért egyformán fontos és egyformán sürgős! A behívás érkezési sorrendben történik! - dörögte rám ellentmondást nem tűrően.

Így hát kissé elszégyelltem magam, mint idegen kultúrából érkezett vadember és folytattuk a várakozást a már említett széken a megszokott pozícióban.

További kettő óra telt el. Közben azon gondolkodtam, hogy a lányom homlokán ragyogóan megsülne két felütött tükörtojás, de annyira nem is voltam vicces hangulatomban mégsem, így elhessegettem a gondolatot. Ekkor a lányom már hosszú órák óta magas lázzal feküdt szinte ájultan az ölemben. Akkor azon gondolkodtam el, hogy több szempontból is jobb lett volna nem bejönni az ügyeletre. Egyrészt otthon az ágyában jobban érezné magát a lányom, másrészt akkor nem zavartuk volna a szegény elfoglalt  asszisztens hölgyet sem a doktort, harmadrészt otthon sem látja orvos meg itt sem, így elég felesleges útnak tűnt ez az éjszakai kaland.

 Na de aztán végre egyszercsak kimondták a vezetéknevünket és bemehettünk. Végre a nem túl természetes mosolyú és nem annyira megnyugtató doktor kezei között voltunk (majdnem).

 - Szóval mi a panasz? - kérdezte a doktor

 - Hát, a lányom...szóval izé... beteg és magas láza van...

 - Ó, lázas?

 - Igen, de ezt kb. 3 órával ezelőtt már elmondtam a betegfelvételin.

 - Ja, akkor jó! Akkor megmérem a lázát. - és jött a lázmérés kissé bizonytalanul, mint aki nemhogy lázmérőt, de gyereket sem látott még közelről - Ojjj (ez a norvég "hűha") ez nagyon magas! 40,7!! 

Ezek után némi vizsgálat (sztetoszkóp) következett, majd gyógyszer felirása (nem tudom pontosan mi lehet a baj, de azért felírom ezt a gyógyszert, remélem segít..) majd irány a néhány kilométerre lévő gyógyszertárba autózás az alélt, továbbra is 40 fok felletti láztól ájult gyerekkel. Ott sorban állás, majd a gyógyszertáros hölgy kérdései: hány éves a beteg és mi a neme? Erre mondom, hogy 3 éves kislány.

Szegény patikus kidülledt szemekkel nézte a receptet újból, majd megint és megint. Aztán közölte, hogy ezt a gyógyszert akkor nem adhatja ki, mert ez a recept amit hoztam felnőtteknek való. Sajnálja. Menjek vissza az ügyeletre, mondta...

Reméltem, hogy itt felébredek majd és örömmel törlöm a verejtéket magamról a lidérces álomból riadva, de nem...ez még mindig a valóság volt.

Így végül megvettem a gyerekeknek való verzióját a felírt gyógyszernek, igaz ötször annyiba került, hiszen nem volt rá felírt receptem, de sebaj.

Aztán hazaautóztunk.

Ebben a rovatban olyan bejegyzéseket találsz, amelyekkel igyekszem megmutatni azt, hogy sehol sem létezik tökéletes, irigylendő társadalom, mindezt pozitív céllal teszem

Norvégiai tapasztalataimat osztom itt meg, de korántsem azért, hogy ezt az országot szidjam amiben élek, pláne nem azért, hogy kritizáljam. A célom az, hogy lásd, a sokszor irigyelt "Nyugaton" sem működik ám minden, itt is ugyanúgy léteznek a hétköznapok gondjai, problémái.

Én magam is rengetegszer fikáztam a saját hazámat, Magyarországot amíg otthon éltem. Tipikus mondat: "Nnna, ilyen is csak nálunk lehetséges...bezzeg Ausztriában/Németországban stb. ez elő nem fordulhatna..." stb.stb... És ilyesfajta mondanivalójú cikkek mai napig rendszeresen megjelennek a magyar médiában.

Nos, ezeket a tévhiteket szeretném eloszlatni méghozzá abszolút pozitív szándékkal!

Talán a kép amit tőlem kapsz segít abban, hogy jobban értékeld azt amit Magyarországtól kapsz.

Talán segít abban is, hogy ne kritizáld annyira hevesen az otthonodat irigyelve a nyugati társadalmakat, ahol "minden máshogy megy". Mert nem, ez nem igaz. Vannak dolgok amelyek máshogyan működnek, ez tény. De legalább annyi megy rosszabul, mint amennyi jobban. És ha ezekről kapsz egy árnyaltabb képet, talán segíthet neked abban, hogy jobban érezd magad Magyarországon. Remélem sikerül :-)