Volt egyszer néhány évvel ezelőtt egy sertésinfluenza, a vírus terjedésének csúcspontján az akkor három éves lányom belázasodott. Természetesen este 8 után. Autóba ültünk és nekivágtunk az oszlói éjszakának, csak mi ketten. Én meg a 39,5 fokos lázzal égő kislány. Nem sejtettük akkor még, hogy milyen nagy kaland lesz ez.

Megérkeztünk. Orvosi ügyelet, parkolóház horrorisztikus árú óradíjjal, de nem érdekel, mert beteg a gyerek, rohanás a rendelőbe. Pontosabban csak a váróig jutottunk, ahol is egy kisebb városrésznyi ember tobzódott, sokan maszkkal, mások csak kétségbeesett világvége hangulattal az arcukon. Voltak viszont rengetegen, akik teljes nyugalommal újságot olvasgattak, mások kedélyesen beszélgettek egymással, szóval  olyan várakozó paciensek, akik szemmel láthatóan igen távol álltak a kritikus állapottól.

Mintegy fél órás várakozás után sikerült eljutnunk a betegfelvételhez, ahol elmondtam, hogy a lányom asztmás ezért különösen veszélyeztetett, alig 3 éves és most már több órája 39,5 fok a testhőmérséklete, több adagnyi lázcsillapító ellenére.

 - Ü-üü-ümmmm - volt a válasz (ez egy írásban érzékeltethetetlen tipikus, klasszikus érdeklődés nélküli norvég hanglejtés, jelentése: "ühüm")

Aztán várjak - azt mondták nekem.

Így tehát vártunk. Az én lányomon kívül nem volt kisgyerek sem nagy gyerek a váróban, csak felnőttek. Teljesen biztos voltam benne, hogy maximum 10-15 perc elteltével már egy kedves mosolyú megnyugtató doktor kezei közt lesz a lányom, de nem...

Nagyjából 50 perce ültem egy széken, ölemben az egyre forróbb lányommal, aki már aléltan feküdt a térdeimen. Kijött az asszisztens a rendelőből, erőltetett mosollyal és érdeklődően nézett körül azután kérdezve, ugyan ki a következő beteg. Ekkor elvesztettem messze földön híres türelmemet és felugrottam a székről, lányomat vörös zászlóként lobogtatva és egyenesen az asszisztens hölgy arcába tolva lányom tűzforró homlokát kérdeztem, hogy mikor mehetünk már be végre mi. A hölgy mosolya különös hirtelenséggel szigorúan összeszorított ajkakba feszült és azt sziszegte, hogy várjak. Mire én egy "na de..." kezdetű próbálkozásba fogtam ami kegyetlenül el lett fojtva.

 - Itt mindenki egyenlő épp ezért egyformán fontos és egyformán sürgős! A behívás érkezési sorrendben történik! - dörögte rám ellentmondást nem tűrően.

Így hát kissé elszégyelltem magam, mint idegen kultúrából érkezett vadember és folytattuk a várakozást a már említett széken a megszokott pozícióban.

További kettő óra telt el. Közben azon gondolkodtam, hogy a lányom homlokán ragyogóan megsülne két felütött tükörtojás, de annyira nem is voltam vicces hangulatomban mégsem, így elhessegettem a gondolatot. Ekkor a lányom már hosszú órák óta magas lázzal feküdt szinte ájultan az ölemben. Akkor azon gondolkodtam el, hogy több szempontból is jobb lett volna nem bejönni az ügyeletre. Egyrészt otthon az ágyában jobban érezné magát a lányom, másrészt akkor nem zavartuk volna a szegény elfoglalt  asszisztens hölgyet sem a doktort, harmadrészt otthon sem látja orvos meg itt sem, így elég felesleges útnak tűnt ez az éjszakai kaland.

 Na de aztán végre egyszercsak kimondták a vezetéknevünket és bemehettünk. Végre a nem túl természetes mosolyú és nem annyira megnyugtató doktor kezei között voltunk (majdnem).

 - Szóval mi a panasz? - kérdezte a doktor

 - Hát, a lányom...szóval izé... beteg és magas láza van...

 - Ó, lázas?

 - Igen, de ezt kb. 3 órával ezelőtt már elmondtam a betegfelvételin.

 - Ja, akkor jó! Akkor megmérem a lázát. - és jött a lázmérés kissé bizonytalanul, mint aki nemhogy lázmérőt, de gyereket sem látott még közelről - Ojjj (ez a norvég "hűha") ez nagyon magas! 40,7!! 

Ezek után némi vizsgálat (sztetoszkóp) következett, majd gyógyszer felirása (nem tudom pontosan mi lehet a baj, de azért felírom ezt a gyógyszert, remélem segít..) majd irány a néhány kilométerre lévő gyógyszertárba autózás az alélt, továbbra is 40 fok felletti láztól ájult gyerekkel. Ott sorban állás, majd a gyógyszertáros hölgy kérdései: hány éves a beteg és mi a neme? Erre mondom, hogy 3 éves kislány.

Szegény patikus kidülledt szemekkel nézte a receptet újból, majd megint és megint. Aztán közölte, hogy ezt a gyógyszert akkor nem adhatja ki, mert ez a recept amit hoztam felnőtteknek való. Sajnálja. Menjek vissza az ügyeletre, mondta...

Reméltem, hogy itt felébredek majd és örömmel törlöm a verejtéket magamról a lidérces álomból riadva, de nem...ez még mindig a valóság volt.

Így végül megvettem a gyerekeknek való verzióját a felírt gyógyszernek, igaz ötször annyiba került, hiszen nem volt rá felírt receptem, de sebaj.

Aztán hazaautóztunk.