Kedves! 

Úgy érzem tudnod kell, mi ez itt a kezedben és miért is kellett, hogy megíródjon. Csak néhány gondolat, amit elemózsiaként tegyél el mielőtt rálépsz a sorok és oldalak által húzott hosszú-hosszú útra.

  Valahol azzal kezdődött, hogy mindig is vonzódtam a nevemhez. Szerettem kiejteni és leírva nézegetni, gyermekkorom óta. Bár sokan és sokszor csúfolták, átalakították, kicsavarták, gúnyolták ezt a nevet iskolás-koromban. Aztán később majdnem mindig bonyodalomba torkollott megérteni, helyesen leírni hivatalnokoknak, tanároknak, rendőröknek, telefon-központosoknak, recepciós kisasszonyoknak, én szeretem.

  Csak ha orvoshoz kellett mennem, ott néztek rám többnyire derűs szemekkel. Kisgyerekként mindig azt kérdezték tőlem a rendelőkben: " - A professzor úr rokonod?".

  Így tudtam meg, hogy az én nevem azonos egy igen ismert és elismert orvoséval. Büszke voltam és egyre inkább kiváncsi erre a névre és a benne rejlő titokzatos történetekre. Amiket viselői  - egy ács, egy parasztfiú, egy egykori birtokos nemes, egy hajókapitány, egy nemzetközileg ismert szívgyógyász, megannyi görög katolikus lelkész, római-katolikus tanító és még sorolhatnám őket - hordoztak magukban és adtak át nekünk akik még élünk és van bennünk kiváncsiság.

Sokat és sokszor hallgattam apró morzsákat históriánkról Apámtól, rokonoktól. Kicsinyke foszlányokat egy majd' négy évszázados történet legutóbbi száz évéből.

  Nem sokat tettem a mi regényünk közelebbi megismeréséért hosszú évekig, csak a saját dolgommal foglakoztam. Szűk család, tanulás, gyerekek, munka.

  Aztán jött 2006 Karácsonya. Bekapcsolva hagytam a televíziót. Nem figyeltem oda mi is van a médiadobozban, de egyszerre valami hirtelen odavonzotta füleim s a tekintetem. Szó fennakadt és szám tátva leültem a fotelba valami kényszerítő erő hatására és csak bámultam mereven a mágnesként vonzó képernyőre. Egy addig ismeretlen zene kerített ennyire hatalmába és a képek melyek a dallamok hullámzását követve peregtek előttem.

  Nem tudtam miért ejtett rabul, nem is foglalkoztam vele csak hagytam magam, hogy hat egymást követő Karácsony-közeli nap estéjén sodródjam együtt a Jablonczayakkal egy Régimódi történetben.

  Leírhatatlanul vonzott és teszi ezt azóta is ez a régimódi, gyönyörű regény, megunhatatlanul. Ez indította el utamat  és vezetett rá engem egy felismerésre.

  Az ismeretlen ismerősök történeteinek felkutatása adhat egyfajta választ „a miért vagyok én itt e világon” kérdésre. Az ember sokmindent megért általa, megvilágosodik, megtudja mi mindent hordoz magában ősei lelkéből.

  Az én nagy kérdésemet néhány év előtt fogalmaztam meg magamnak először.

  Hogyan lehetséges az, hogy a nyolc gyermeket felnevelő nagyapám és nagyanyám boldogok voltak, elégedettek?

Mit tudtak ők az életről, a boldogságról? Nagyapám háromszor érezte úgy, itt az ideje, haldoklik. Nagyanyám mindannyiszor hazahívta fiaikat, kiknek  jelenléte, közelsége, ölelése, szeretete kétszer is felsegítette a jó öreget. Miként lehetséges az, hogy ilyen örökséggel a nyolc gyermek közül egy sem bírkózott meg?

  Miért lett a nyolc gyermekből többeknek, akiknek lett, hét boldogtalan családja és ki tudja hány boldogtalan leszármazottja? 

  Miért nem sikerült nagybátyáimnak, nénéimnek és nekem magamnak sem, ami az én jó nagyapámnak természetes volt?

  Kedves, ha ezt most eltetted magadnak, remélem a könyv utolsó lapját elhagyva meg fogod kapni a választ.

Sőt mert olykor én telhetetlen vagyok, még abban is bízom, hogy segíteni fog Neked majd a saját dolgaidban.

Jó utat!