4.

  Gizella valóban nagyon sokat segített. Dolgozott a földeken, szedte a markot, dolgozott otthon a ház körül, dolgozott otthon a házban, dolgozott mindenhol ahol kellett. Anyja egyre nehezebben bírta már magát a nagy hassal. Napról-napra kevesebb részt tudott kivenni a munkákból és így nőtt egyre a teher Gizella bakfis vállain. Bírta, mert erős volt. Ugyan még alig 13 éves leány, de ez az idő elég tapasztalatot hozott neki ahhoz, hogy tudja ne panaszkodjék, mert annak értelme úgysincsen.
  Margit is csak csendesen szenvedett. Ajakbeharapdálva folytotta el bánatát. Mardosta a keserű gondolatok mindig jelenlévő felhője. Mégiscsak magára hagyta az ura más állapotban és még hírt is alig ad magáról. Ő meg mi egyebet tehet itthon, mint tartja a terheket, össze ne dőljön minden. Nézi a kis Gizellát, látja ahogy egyre erősödik az a lány. Mennyit dolgozik az a kis teremtés, Istenem. Erről is az apja tehet, őket is itthagyta, a gyerekeit.

  De keseregni nem lehet, tudták ezt akkoriban az emberek. Túl kell élni. Mindent.

  Teltek a hetek, forró nyár volt, aratási idő. Margit már igencsak nehezen vontatta magát a tardosi poros utakon, akkora volt már az ötödik kicsi Gyurk a szíve alatt.
  De menni kell, mert ilyenkor adják ki a jussát búzában, ha meg az nincs akkor semmi sincsen.
  Gizella is menni akart, de ehhez még ő igazán gyenge. Meghajlana a háta az alatt a zsák alatt, Margit nem engedte magával jönni, kiadta inkább a ház körüli feladatokat neki.

  Látta már Margit messziről a nyüzsgést a sürgés-forgást nagy porfelhőbe burkolózva.
Ott volt a szekér gazdagon megrakva a zsákokkal, odaállt sorát kivárni.

 - Hát te Margit ugyan mit csinálsz itten azzal a nagy hasaddal? Ugyancsak nem így akarol cipelnyi? – kérdezte Gömze Ilon.
 - Hát már mit csinálnyék? Valahogyan haza kell vinni.
 - Hallod mán hé Imre – kiáltott fel a szekérre – Margitnak ne aggyá buzát, hát még megszakad bele.

  Majoros Imre meg nem tudta mit tegyen, hiszen ismerte mindenki a Gyurkék históriáját, nem is nagyon tetszett az senkinek. Nézte az izzadó, hatalmas hasú kis asszonyt, ahogy ott állt a porban azokkal a szerencsétlen szemeivel. Mert azokban ott volt minden gondolata.
  Aki egy kicsikét is érti a tekintetek nyelvét kiolvasott az onnan mindent.
  Imre azt gondolta elvinné ő azt a két zsák búzát Margitnak. Nem volt neki szíve feltenni arra a törékeny nyakra a hatalmas terhet. Pláne hogy még kétszer forduljon, egy várandós asszony...
  De aznap mindenki türelmetlen volt, mindenki várta a jussát, hajtották Imrét ugyan ossza már azt ami jár.

 - Várjatok, kiteszem ide azt a két zsákot, aszt majd elviszem én neked Margit.
 - Ugyan tán megbolondútá Imre – kiáltott Ilon érces, nagy hangon, amire mindenki Imrébe fúrta tekintetét. – Kikezdené’ egy férjes asszonnal? Ha Józsi hazagyün lesz ebbű bajod te Imre! – és körbenézett kárörvendően elégedett tekintettel. Mint egy színész, aki érzi most nagyot alakított és megáll lehetőséget adva a közönségnek tapsolni.

  Többen felnevettek, mások meg szúrósan néztek Imrére.

Tudta Ilon mit beszél, hogyan és hova tegye a hegyes fullánkja végét mielőtt kiereszti. Célba talált halálos pontossággal.
  Mert Imre sosem értette miként lehet így itthagyni ezt a drága asszonyt, meg a négy gyereket.
Nem értette ő azt az átkozott Gyurk Józsefet, nem bizony. Ha ő lehetne az úr abban a házban mindent máshogy csinálna, mint az a menekült, az a József. De nem ő az úr és nem is lehet az belőle.
  Ilon szavai lemeztelenítették Imrét mindenki előtt. Összezavarva, megszégyenülve állt a szekér tetején.

 - Add mán, bírom! – mordult Margit.
 - Hát ha nem is én, de csak akad aki segítsen. Nem adom én a hátadra Margit mer baj leszen!
 - Nem kell nekem segíteni! Adjad mán! – és beállt háttal Imrének a szekér elé.
 - Hát csak tegyed mán neki ha úgy kéri! – mondta Ilon is nagy hangon.

Imrét legyőzték, megmarkolta azt a zsákot végre és Margit verejtékező veres nyakára tette.
Az emberek bizony hogy gonoszak.