5.

Ment Margit, vitte nagy terheit. Magában leendő gyermekét akinek az apja ki tudja épp merre jár, mit csinál, talán még a fehérnépet sem veti meg – mit tudhatjuk azt mi.

A család terhét meg vállain cipelte. Tudta ő, hogy nem jó ez így. Sok. De muszáj.
  Gyűlölte Ilont amiért kikezdte ott mindenki előtt azt a jólelkű Imrét. Miért tehette? Irigy talán? Biztosan.

  Margit maga sem tudta már, hogyan, de ment. Csak ment.

  Egyszer csak elfogyott és összeesett. Arca porban a zsák a hátán. Fel kell állni, de nem megy.
  Nincsen erő Margitban, valami nagy baj történhetett. Szenved kínlódik, mi lesz a búzával, mi lesz ővele?
Feladja végül, érzi ő is a bajt. Legurítja magáról a zsákot és két könnycseppet a porba. Világos már, hogy a búza ott marad. Sötét lesz Margit előtt pedig az este még messze.
  A ház ajtaja előtt fekszik, öklével dörömböl. Hogyan húzta el magát idáig nem tudja, de itt van, csak az ágyig eljusson.
Gizella nyitja ki a kis ajtót, ki más nyitná.

- Édesanyám!!! – sikít fel – mi történt magával??? Keljen fel!
- Segíts mán, ne sopánkodj! – mordul Margit – vigyél az ágyhoz, siess!
- Jaj, Mama hát mi történt? Mi van magával? – és közben sír Gizella, de vonszolja anyját az ágy felé – Jóska, lányok! Gyertek baj van!
- Ide ne gyertek, egy se! Eriggyetek kifelé! – ordít Margit maradék erejével, addigra már az ágyból, de a gyermekek sírnak mind, borulnak anyjukra. De ez az asszony nagyon kemény és tudja mi vár rá. És az is átszalad agyán, hogy mi vár erre a négyre itt.
- Menjetek ki! Engedjetek! – hörög az ágyból.

  Gizella érti meg elsőként mi is a baj. Megérti anyja haragos-szerető-féltő szavait. Ahogy azonnal felfogja azt is dolgos esze, hogy innentől ő az anya. Szigorral kitereli a zokogó kicsiket, miközben ő maga is sírna. De nem lehet.

Most már neki sem lehet.

Leülnek a kicsik a porba könnyeikből tócsa, majd patak lesz. Megáll az idő, csak a sírás szüntelen. Könnyfolyó lesz belőle, kanyargó a tengerbe igyekvő. A könnytenger, a hatalmas óceán aminek túlpartján egy eltűnt apa áll valahol elérhetetlenül.
  Margit hörögve adja ki fájdalmait odabenn.
Sötét lesz.
Margit elment.
Megszakadt. 

4.

  Gizella valóban nagyon sokat segített. Dolgozott a földeken, szedte a markot, dolgozott otthon a ház körül, dolgozott otthon a házban, dolgozott mindenhol ahol kellett. Anyja egyre nehezebben bírta már magát a nagy hassal. Napról-napra kevesebb részt tudott kivenni a munkákból és így nőtt egyre a teher Gizella bakfis vállain. Bírta, mert erős volt. Ugyan még alig 13 éves leány, de ez az idő elég tapasztalatot hozott neki ahhoz, hogy tudja ne panaszkodjék, mert annak értelme úgysincsen.
  Margit is csak csendesen szenvedett. Ajakbeharapdálva folytotta el bánatát. Mardosta a keserű gondolatok mindig jelenlévő felhője. Mégiscsak magára hagyta az ura más állapotban és még hírt is alig ad magáról. Ő meg mi egyebet tehet itthon, mint tartja a terheket, össze ne dőljön minden. Nézi a kis Gizellát, látja ahogy egyre erősödik az a lány. Mennyit dolgozik az a kis teremtés, Istenem. Erről is az apja tehet, őket is itthagyta, a gyerekeit.

  De keseregni nem lehet, tudták ezt akkoriban az emberek. Túl kell élni. Mindent.

  Teltek a hetek, forró nyár volt, aratási idő. Margit már igencsak nehezen vontatta magát a tardosi poros utakon, akkora volt már az ötödik kicsi Gyurk a szíve alatt.
  De menni kell, mert ilyenkor adják ki a jussát búzában, ha meg az nincs akkor semmi sincsen.
  Gizella is menni akart, de ehhez még ő igazán gyenge. Meghajlana a háta az alatt a zsák alatt, Margit nem engedte magával jönni, kiadta inkább a ház körüli feladatokat neki.

  Látta már Margit messziről a nyüzsgést a sürgés-forgást nagy porfelhőbe burkolózva.
Ott volt a szekér gazdagon megrakva a zsákokkal, odaállt sorát kivárni.

 - Hát te Margit ugyan mit csinálsz itten azzal a nagy hasaddal? Ugyancsak nem így akarol cipelnyi? – kérdezte Gömze Ilon.
 - Hát már mit csinálnyék? Valahogyan haza kell vinni.
 - Hallod mán hé Imre – kiáltott fel a szekérre – Margitnak ne aggyá buzát, hát még megszakad bele.

  Majoros Imre meg nem tudta mit tegyen, hiszen ismerte mindenki a Gyurkék históriáját, nem is nagyon tetszett az senkinek. Nézte az izzadó, hatalmas hasú kis asszonyt, ahogy ott állt a porban azokkal a szerencsétlen szemeivel. Mert azokban ott volt minden gondolata.
  Aki egy kicsikét is érti a tekintetek nyelvét kiolvasott az onnan mindent.
  Imre azt gondolta elvinné ő azt a két zsák búzát Margitnak. Nem volt neki szíve feltenni arra a törékeny nyakra a hatalmas terhet. Pláne hogy még kétszer forduljon, egy várandós asszony...
  De aznap mindenki türelmetlen volt, mindenki várta a jussát, hajtották Imrét ugyan ossza már azt ami jár.

 - Várjatok, kiteszem ide azt a két zsákot, aszt majd elviszem én neked Margit.
 - Ugyan tán megbolondútá Imre – kiáltott Ilon érces, nagy hangon, amire mindenki Imrébe fúrta tekintetét. – Kikezdené’ egy férjes asszonnal? Ha Józsi hazagyün lesz ebbű bajod te Imre! – és körbenézett kárörvendően elégedett tekintettel. Mint egy színész, aki érzi most nagyot alakított és megáll lehetőséget adva a közönségnek tapsolni.

  Többen felnevettek, mások meg szúrósan néztek Imrére.

Tudta Ilon mit beszél, hogyan és hova tegye a hegyes fullánkja végét mielőtt kiereszti. Célba talált halálos pontossággal.
  Mert Imre sosem értette miként lehet így itthagyni ezt a drága asszonyt, meg a négy gyereket.
Nem értette ő azt az átkozott Gyurk Józsefet, nem bizony. Ha ő lehetne az úr abban a házban mindent máshogy csinálna, mint az a menekült, az a József. De nem ő az úr és nem is lehet az belőle.
  Ilon szavai lemeztelenítették Imrét mindenki előtt. Összezavarva, megszégyenülve állt a szekér tetején.

 - Add mán, bírom! – mordult Margit.
 - Hát ha nem is én, de csak akad aki segítsen. Nem adom én a hátadra Margit mer baj leszen!
 - Nem kell nekem segíteni! Adjad mán! – és beállt háttal Imrének a szekér elé.
 - Hát csak tegyed mán neki ha úgy kéri! – mondta Ilon is nagy hangon.

Imrét legyőzték, megmarkolta azt a zsákot végre és Margit verejtékező veres nyakára tette.
Az emberek bizony hogy gonoszak.

3.

És 1914. március 22.-én kikötött

az a bizonyos Carpathia nevű hajó ami megszámlálhatatlanul szállította a horvát tengeröblöktől az új világig a szerencsétleneket. Közben egyszer tündökölt is, sőt hírnévre tett szert, beírva magát a történelembe, mert megmentette a dölyfös Titanic félig fagyott túlélőit. De ettől persze még nem mehetett a mennybe, dolgozott tovább az a sokat látott gőzös. Minden áldott nap.

Kihajították a kötelet róla akkor 22-én hagy landoljon New York kikötőjének betontuskóján Ellis Island-on.

József megérkezett. Az álomvilág várta őt és az Amerikai Bevándorlási Hivatal nyilvántartásba is vette még aznap.

„Jozsef Gyurk, married, 4 children, last known residence place: Tiszatardos, Hungary.”

  József szépen boldogult, megtalált itt mindent amit keresett, amiért ide érkezett. Nem volt minden pont olyan szép és jó, meg olyan könnyű, ahogyan elképzelte, de ment minden a maga útján. Könnyebb volt így, hogy csak magával és a saját dolgaival kellett törődnie. A munka nem volt olyan egyszerű és fárasztó is volt meg unalmas. De a legnehezebb a falak közti lét volt számára. Nem látta a Napot szinte sohasem. Nem érezte a föld hajnali párolgását, nem volt olyan még verejtékezni sem ott a gyárban, mint Nagyhomokoson a napsugaraktól a Tardos melleti földeken.

  Minden más volt, mint a megszokott.

De új volt és jó volt és nyugodt volt és sok pénzt keresett.

Nem foglalkozott a lelki nyavalyákkal, az csak a gyöngéknek való.

  Az is jó volt hogy keveset hallott az otthoniakról, azt is nagyon ritkán. Bele tudta így ringatni magát abba a hitbe, hogy odahaza minden rendben van, megszületett az ötödik poronty, Gizella biztosan sokat segít anyjának, meg a kicsiknek. Ő meg küldi néha a pénzescsomagot. Jól van ez így.

2.

  Ha attól a bizonyos pici, vastagfalú Antalóczy háztól elindulunk a kis falu poros útjain nem kell sokat gyalogolni ahhoz, hogy körbeérjünk rajta a Tisza parttól a hátsó töltésen át a templomig,

majd a tokaji úton lévő temetőig. Kicsi ez a település és mindenki ismeri a másikat.

  Nem oly messze a kis Istvánkától élt egy hasonlóan kicsi házban, szegénységben a Gyurk család. József, a családfő Bucskó Margittal házasodott és gyermeket vártak ők is pont itt 1901 késő nyarán.

  Azt az éppoly kicsiny, de takaros Gyurk házat is hamarosan gyermeksírás telítette be. Ide is érkezett egy első szülött újszülött abban az esztendőben, aki igazából nem is gyerek lett, csak lány – ahogyan ezt akkoriban mondani szokták.

Ezt a kislányt Gizellának keresztelték szülei, pont úgy, mint ahogy István királyunk hitvesét hívták.

  József rengeteget dolgozott,

tényleg rettenetesen sokat és szinte mindig. Kénytelen volt, sokan várták otthon munkája gyümölcsét, a kenyeret.

Négy gyerek meg egy asszony. Mert Gizella után jött még a kis József, Erzsébet és Mária. A felesége ráadásul már megint nem volt egyedül, ketten voltak egy testben, jött az ötödik.

...

  Ez a mindig dolgozó József sokat hallott Amerikáról. Akik megjárták vagy hallották olyantól, aki járt már ott azt mondták, hogy ott minden jó és minden más. Az emberek nem a földeken dolgoznak, nem bizony. Valami olyan helyen a városban amit gyárnak hívnak. Fantasztikus lehet, mennyei a paraszti léthez képest. Csak be kell menni reggel és hazamenni este. Ennyi az egész és ráadásul nagy házakban laknak az emberek, ahol mindent mindig megjavítanak mások, akiknek ez a dolguk. Mert ott annyira jó, hogy még a ház sem az embereké, nem az ő dolguk rendben tartani, nem nekik maguknak kell bajlódva javítgatni. Nem ám, csuda jó világ az. Ott csak dolgozni kell és semmi mást. És automobilok is vannak, ló nélkül mennek. És megannyi más dolog, amit elképzelni is nehéz.

  Antalóczy János két év ezelőtt felült a szekérre Tokajig, onnan tova Miskolcig, aztán vonatozott egészen Pestig. Ott átszállt a fiumei gyorsra ami levitte a tengerig. Onnan a nagy hajóval meg sem állt Amerikáig. Kaptak is a szülei azóta sok levelet jó hírekkel, csomagot ajándékokkal, meg még néha pénzt is.

  Ő is azt írta mindig, hogy csuda egy világ van odakint. Nem is akart hazajönni, valahogy maradásra bírta minden ott.

  Ezen járt az esze Józsefnek majd’ minden nap.

Amerika.

Hacsak az nem váltja meg őt a szenvedéstől, akkor semmi sem.

Na persze az a János könnyen van. Neki nincsen család, se gyerek se asszony. Hát csak fogta magát kiment. De neki ott a négy gyerek meg az ötödik jövőben.

  Így billegetett a nagy mérleg József lelkében.

Ami annyira nagyon mocorog az előbb-utóbb úgyis kikívánkozik, mert nem hagyja nyugodni az embert.

  Ki is jött. Meghozta a döntést. Ha fáj is a gyerekeknek, ha fáj az asszonynak, neki akkor is mennie kell. Őértük. Értük is meg magáért is, mindannyiukért.

Csak megérti majd Margit is.

Megnyugszik majd, ha megkapja a levelet, meg a pénzt amit az ő munkás ura küld majd Amerikából. Meg Gizella is elég nagy már, segít majd. Úgyis az a dolga neki.

1.

Csend volt, nagy súlyos falusi, semmi máshoz nem fogható csend mely nehéz, nyomasztó palástként borul arra aki még nincs a saját portáján és a falakon kívül járkál e kései órán. Olyan nagy csend amikor már fáj a semmi. Kutyák sem ugatnak, mert ilyenkor ember már nem mozog, róka, nyest és egyéb veszedelmet hozó teremtmények pedig még nem indultak vadászni. Nincs semmilyen mozgás, a Tisza is oly lassan hömpölyög, hogy majd’ elalszik közben.

  Egy takaros kis ház ablakai fényessárgán pislognak ki az éjszakára. Itt mégiscsak történik valami. A forró, késő nyári nap éjszakáján a vaskos vályogfalak enyhet adó hűvösében egy asszony jajgat gyermekágyon. Születik valaki épp, ez bontja meg a falusi csendet. Egy fiú jön.

  Az édes-katartikus szenvedés asszonyi hangjai elhakulnak, helyébe az első evilági, anyán kívüli levegővétel fájdalmas gyermeki ordítása lép. Ez a gyermek megszületett, egészséges megvan mindene hál’ Istennek. Mekkora áldás, micsoda szerencse. Elsőszülött gyermek, ép, erős, nagy hangja van és mindjárt fiú!

  Lesz aki segítsen majd, két erős kéz az eddigi kettő mellé. Vezeti majd a tehenet, ácsol, gyalut készít és fajátékokat. És Mari, ez az erős vaskos asszony is jól van, nincs baja. Ha Isten megsegíti őket ad ő még több gyermeknek is életet, csak legyen úgy!

  Mária, szent név. Ilyen asszony nem is csoda, hogy gyönyörű fiút szült.

  Elsőszülött gyermek az apja nevét kapja, de Mária ura, Lajos nagy örömében első királyunkra gondol. Igen, hálásak, hát hálával gondolnak most arra a királyra aki nélkül Magyarországunk most nem is létezne tán. Így lesz ennek az elsőszülött fiúnak a neve István.

  A plébános néhány nappal később bejegyzi az anyakönyvbe Antalóczy István születését 1901 késő nyarán. Ez a hatalmas, dohszagú anyaköny 1723 óta követi a családok szaporodását és tartja számon az örökre elmenőket Tardoson. Akad benne Antalóczy szép számmal. A legújabb, a legkisebb István aki ha sejthetné, hogy szinte pontosan 111 évvel később unokája egy az akkori napnál sokkal hűvösebb estén 2000 kilométerre a fészektől kezdi meg lejegyezni az utókornak az ő történetét – a miénket - bizonyosan értetlen tekintettel hagyna fel a megnyugtató, édes anyatej szívásával.

  De nem tudja, hála Istennek nem is tudhatja sem ő sem dédapám.

A  kis csecsemő István csak szívja magába az éltető tejet és azt a levegőt, ami az ő jóval később születendő Béla fiának elfogyott egy augusztusi estén 2012-ben végső lökést adva ezzel a történet megíródásához.

  Erről sem tud semmit sem. Szerencsére. Ahogyan sok minden másról sem tud, hiszen ha tudna talán most rögtön fel is adná épphogy felébredt tudatát és elmenekülne erről a szörnyű világról. Elvesztené azt a kisugárzó pozitív erőt ami mindig is jellemezte, amivel létre hozta azt amit.

  Ha megmondanánk neki mi vár majd gyermekeire, unokáira és dédunokáira, lehet felkiáltana és azt ordítaná: „Ne! Nem akarom!”.

És akkor elvesztenénk őt már most, itt 1901-ben.

  De szerencsére akkor nem volt még és ma sincsen időgép, így nyugtalanság és zavarodottság nélkül elindulhatott István az ő kijelölt útján.

  A ház amibe beleszületett kicsi volt, sötét és enyhet adóan hűvös. Ami teljesen megfelelő itt ebben a kis faluban a forró nyári napokon. Mindössze egy hálószobája volt ennek a háznak, döngölt padlóval és kicsi ablakkal. A Tisza közel hömpölyög, látni a kert végéből. Sőt néha, ha nagy az égi áldás akkor feljön egész a házig. Olykor még tovább is, de akkor jaj mindennek és mindenkinek aki benne tartózkodna.

  Takaros porta - ahogy errefelé mondják – hosszú kerttel a végében amiben a legfontosabb zöldségek növögetnek a család szükségére.

  Kinn az udvaron az állatok laknak elkerítve. Tyúkok, néma kacsák meg a hízók, mindegyik saját ólban.

  Lajos és Mari fiatalok még, nem oly régen házasodtak a falu katolikus templomában, amely 1736 óta áll azon a nem túl magas dombtetőn, - amit tulajdonképpen csak itt az Alföld legészakibb nyúlványán neveznek dombnak - ahová emelték, hogy méltóképpen tisztelhesse a falu népe Istent.

  Elkél a segítség egy ilyen családban ahol oly sok a dolog. Ezért is nagy öröm egy fiúgyermek aki segít majd, ha megnő. Lesz aki gondoskodjék majd mindenről, ha Lajos keze remegve gyengül már.

  Ilyen kevés is elég volt ennek a párnak 1901-ben a boldogsághoz. Fedél volt a fejük felett, volt helyük ahova behúzódhattak a nyári vihar és a tél hidege elől. Étket adott nekik a kert és a kinti udvar népes állatserege. Ketten voltak egy pár, vigyáztak egymásra békés csendes szeretetben. Segítettek egymáson elosztották a tennivalókat. És most végre immár hárman lettek.

Ez a sok dolog nem is olyan kevés. Nekik legalábbis minden volt. Pont elég a boldog élethez.

  Lajos napszámot vállalt a grófi birtokon, de emelett famunkával kereste a kenyerét. Az apjától tanulta, örökölte mesterségét. Tetőket ácsolt, kereket gyártott és egyszerű parasztbútorokat. Kellemes, természetszagú műhelyében dolgozott, ahol mindent puhán borított a jó fűrészpor és faforgács.

  Mari – míg ura a munka oltárán áldozott – ellátott minden teendőt a házban és körülötte amelyet asszony el tudott. A maradékot meg Lajos fejezte be a műhelymunka végeztével.

  Jó helyen volt hát a kis István.

Mindene megvolt ami kellhetett.

  Voltak gazdag családok is Tardoson, akik gyermekeinek még sokkal-sokkal több minden jutott. A Buday és a Matkovics gyerekek talán ezüst csengettyűs kiságyban aludtak fehér csipkébe tekerve, talán saját dajkáik is voltak, nem tudom.

  De a boldogság nem ezüstcsengő hangon szól ám. Nem. Hanem Édesanya hangja van neki. Oly mindegy csipke vagy durva vászonposztó borítja egy újszülött apró testét, ha ott van az anya meleg hangja, karja, anyaillata, szerető ölelése.

  És Istvánnak ott volt. Beburkolta a kicsiny szobát a falu, a föld, a Tisza és az anya összekeveredett fuvallata.

  Mindez így együtt a szülőföld, a gyökerek az otthon jelentése.

Ott, akkor az élete első napjaiban rögződött minden István pici agyában.

  Így van ez mindnyájunkkal, ezért van mindenkinek egy „otthona” valahol. Ott ahol a gyökerei vannak. Ki tudja ezt, ki kevésbé fordít figyelmet ennek, de biztosan van olyan is aki sosem gondolt még rá. Pedig nekik is bele vannak ágyazva ezek a kódok a lelkeikben. Sokaknál valahol a legmélyén, elásva, elnyomva sok évtized történéseinek levélnehezékeivel.

  De aki olyan szerencsés mint István, annak „tudatos tudata” sem felejti mit jelent az otthon. Micsoda kötődést, mekkora energiákat adhat ha úgy hozza a sors szekere, hogy szüksége van rá az embernek. Szerencsés akinek van igazi otthona, mert az időről-időre hazatérhet megpihenni és feltöltődni az anya – vagy ha ő már máshol jár – az anyaföld energiáiból.

Kedves! 

Úgy érzem tudnod kell, mi ez itt a kezedben és miért is kellett, hogy megíródjon. Csak néhány gondolat, amit elemózsiaként tegyél el mielőtt rálépsz a sorok és oldalak által húzott hosszú-hosszú útra.

  Valahol azzal kezdődött, hogy mindig is vonzódtam a nevemhez. Szerettem kiejteni és leírva nézegetni, gyermekkorom óta. Bár sokan és sokszor csúfolták, átalakították, kicsavarták, gúnyolták ezt a nevet iskolás-koromban. Aztán később majdnem mindig bonyodalomba torkollott megérteni, helyesen leírni hivatalnokoknak, tanároknak, rendőröknek, telefon-központosoknak, recepciós kisasszonyoknak, én szeretem.

  Csak ha orvoshoz kellett mennem, ott néztek rám többnyire derűs szemekkel. Kisgyerekként mindig azt kérdezték tőlem a rendelőkben: " - A professzor úr rokonod?".

  Így tudtam meg, hogy az én nevem azonos egy igen ismert és elismert orvoséval. Büszke voltam és egyre inkább kiváncsi erre a névre és a benne rejlő titokzatos történetekre. Amiket viselői  - egy ács, egy parasztfiú, egy egykori birtokos nemes, egy hajókapitány, egy nemzetközileg ismert szívgyógyász, megannyi görög katolikus lelkész, római-katolikus tanító és még sorolhatnám őket - hordoztak magukban és adtak át nekünk akik még élünk és van bennünk kiváncsiság.

Sokat és sokszor hallgattam apró morzsákat históriánkról Apámtól, rokonoktól. Kicsinyke foszlányokat egy majd' négy évszázados történet legutóbbi száz évéből.

  Nem sokat tettem a mi regényünk közelebbi megismeréséért hosszú évekig, csak a saját dolgommal foglakoztam. Szűk család, tanulás, gyerekek, munka.

  Aztán jött 2006 Karácsonya. Bekapcsolva hagytam a televíziót. Nem figyeltem oda mi is van a médiadobozban, de egyszerre valami hirtelen odavonzotta füleim s a tekintetem. Szó fennakadt és szám tátva leültem a fotelba valami kényszerítő erő hatására és csak bámultam mereven a mágnesként vonzó képernyőre. Egy addig ismeretlen zene kerített ennyire hatalmába és a képek melyek a dallamok hullámzását követve peregtek előttem.

  Nem tudtam miért ejtett rabul, nem is foglalkoztam vele csak hagytam magam, hogy hat egymást követő Karácsony-közeli nap estéjén sodródjam együtt a Jablonczayakkal egy Régimódi történetben.

  Leírhatatlanul vonzott és teszi ezt azóta is ez a régimódi, gyönyörű regény, megunhatatlanul. Ez indította el utamat  és vezetett rá engem egy felismerésre.

  Az ismeretlen ismerősök történeteinek felkutatása adhat egyfajta választ „a miért vagyok én itt e világon” kérdésre. Az ember sokmindent megért általa, megvilágosodik, megtudja mi mindent hordoz magában ősei lelkéből.

  Az én nagy kérdésemet néhány év előtt fogalmaztam meg magamnak először.

  Hogyan lehetséges az, hogy a nyolc gyermeket felnevelő nagyapám és nagyanyám boldogok voltak, elégedettek?

Mit tudtak ők az életről, a boldogságról? Nagyapám háromszor érezte úgy, itt az ideje, haldoklik. Nagyanyám mindannyiszor hazahívta fiaikat, kiknek  jelenléte, közelsége, ölelése, szeretete kétszer is felsegítette a jó öreget. Miként lehetséges az, hogy ilyen örökséggel a nyolc gyermek közül egy sem bírkózott meg?

  Miért lett a nyolc gyermekből többeknek, akiknek lett, hét boldogtalan családja és ki tudja hány boldogtalan leszármazottja? 

  Miért nem sikerült nagybátyáimnak, nénéimnek és nekem magamnak sem, ami az én jó nagyapámnak természetes volt?

  Kedves, ha ezt most eltetted magadnak, remélem a könyv utolsó lapját elhagyva meg fogod kapni a választ.

Sőt mert olykor én telhetetlen vagyok, még abban is bízom, hogy segíteni fog Neked majd a saját dolgaidban.

Jó utat!

Amikor két ember véletlenek sorozatának köszönhetően találkozik és megismeri egymást, majd újabb magmagyarázhatatlan véletleneknek köszönhetően közelebb kerül egymáshoz, majd még közelebb egészen odáig, míg le nem meztelenednek egymás előtt, akkor esély van egy kisebb fajta csoda megélésére.

Meztelenül minden olyan más. Ha két ember pőre akkor egymáshoz akarnak érni, minél közelebb, belebújni egymásba. Egyesülni akarnak. És ha az újabb véletlenek úgy akarják, akkor eggyé is válnak, összeolvadnak. Vannak emberpárok, akik másodpercekre élik ezt át, vannak akiknek órák adatnak meg, másoknak akár évek vagy évtizedek.

A meztelen extázisban egyesülnek, egy körré válnak, hullámzó körforgássá.

A genitáliák egymást ölelik, a combok fonódnak az ajkak egymás hiányos geometriáját kitöltve alkotnak egységet. Kör képződik mely elindul a férfiból aki belehatolt a másik testbe. A nő befogadta, magába engedte. Mindketten kellettek ahhoz, hogy kör képződjön, kettejük közössé vált akarata.

A kör végigvonul a nőn, feljut az agytekervényeihez, onnan tovább száguld az ajkain át vissza a férfiba. A férfin át vonul a kör vonala lejutva ágyékáig, ahol visszatalál a befogadó nőbe.

Pörögnek, lüktetnek, forog a kör.

Körforgás.

És mint kör ennek a kezdete lehet bárhol, hiszen vége sincsen. A lágyéki nedvek vezetik felfelé, az ajkakon cuppanó nyál segíti lefelé és amíg ez meg nem szakad, organikus perpetuum mobilévé válnak és csak forog a kör végtelennek tűnően a véges végzet felé.

Két évvel ezelőtt úgy esett, hogy lebetegedtem. Láz, influenza, fekvés. Kértem időpontot a háziorvosomtól SMS-ben. Ugyanis telefonon szinte lehetetlen. Ezt úgy kell érteni, hogy a háziorvosommal soha nem sikerült még telefonon beszélnem, ugyanis ha az ember felhívja a rendelőt és hajlandó 20-30 percet várakozni, miközben 6 milliószor végighallgatja a Für Elise-t, akkor sem jut tovább a telefont kezelő asszisztensen túlra. Írtam tehát SMS-t ami igen egyszerűen hangzik, de el kell mondanom, hogy mivel ez egy automatizált rendszer, így minden üzenet elé be kell írni a teljes nevet és a személyi számot valamint az orvosi rendelő nevét. Egy keddi napon történt mindez és kaptam is időpontot a következő utáni hét keddjére, tehát két héttel későbbre. Nem estem kétségbe, hiszen nem voltam nagyon rosszul, csak a szokásos tél végi betegség. Azonban másnapra exkalálódott a kór, jelesül sikerült összekombinálni a lázzal járó influenzát a szintén lázzal járó hányós-fosós aktuális vírussal. Így a lázam 39,5 körül beállt és úgy maradt. Feküdtem, hiszen az influenza kezelésére ez a leghatásosabb gyógymód, viszont ebben kissé megzavart, hogy nagyjából óránként el kellett rohannom a WC-be hányni egy tisztességeset. Igyekeztem tartani magamat. A következő napon még rosszabra fordult az állapotom, akkor már félóránként rohantam hányni. Illetve rohantam volna, de inkább kúsztam...

 Felhívtam hát a rendelőt. Négyszer próbálkoztam, egyenként kb. 15-20 perces időtartammal. Nem sikerült. Majd írtam SMS-t, amiben hivatkoztam arra, hogy két nappal azelőtt kértem már időpontot, viszont sajnos egyre rosszabbul vagyok és 2 két napja 39 felett van a lázam - ami felnőtt korban nem olyan mókás - ráadásul minden kijön belőlem, beleértve a vizet is és a lázcsillapító sem hat semmit. Először azt kértem tőlük, hogy legyenek kedvesek beszorítani másnapra valahogyan az orvosomhoz. Egy óra múlva kaptam választ, miszerint sajnálják, de az orvosom nagyon elfoglalt, ha tényleg ennyire rosszul vagyok, akkor menjek le az ügyeletre...  Újból írtam nekik, azt kértem, hogy ha a saját orvosom semmiképp nem tud fogadni, akkor legyenek kedvesek a rendelőben dolgozó öt orvos közül egy másiknál adjanak nekem egy időpontot. Itt is egy órán belül érkezett válasz, sajnos nem tudnak fogadni, menjek az ügyeletre. (Az ügyeletről írtam egy korábbi bejegyzésben...)

Maradtam tehát otthon. Péntekre azonban már tényleg nagyon rosszul voltam, harmadik napja magas lázzal és élelmiszer valamint folyadék nélkül gyakorlatilag, hiszen semmi nem maradt meg bennem. Úgy döntöttem keresek egy magánrendelőt, ha már a saját orvosm nem fogad, az ügyeletre meg teljesen értelmetlen elmenni. Találtam egy privát orvosi rendelőt, a honlapjuk azt ígérte hogy gyakorlatilag várakozási idő nélkül fogadnak és professzionálisan ellátnak. Igaz ennek meg lesz az ára, nagyjából 33.000,- Ft magyar pénzben, de már ez sem érdekelt.

Elmentem a magánorvoshoz. Randa, igénytelen várója volt a rendelőnek egy belvárosi épület földszitjén. Hetvenes években épült, nagyjából olyan mint Magyarországon a szocreál stílus, felújítva azóta garantáltan nem volt. Sebaj, nem is gyönyörködni jöttem, hanem gyógyulni. Hárman voltak előttem, így már negyed óra elteltével fel is vették az adataimat, majd arra kértek várakozzak. Meg kell jegyeznem, hogy ekkorra már igencsak cefetül néztem ki, ülni alig bírtam. Fél óra várakozás után feltűnt egy fehér köpenyes hölgy gondterhelt arccal, beszélt a betegfelvételissel sokáig, fojtott hangon.

 - Na jól van, akkor én mentem ebédelni - mondta immár normál hangerővel.

Így én tovább várakoztam, amíg a doktornő elköltötte ebédjét. Ez körülbelül újabb negyven percet vett igénybe. Libbent újból a fehér köpeny, végigsuhant a várón közben erőltetetten rám mosolygott majd eltűnt a csattanó rendelő ajtaja mögött.

Ezután már tényleg csak 12 percet kellet várnom és már hívtak is.

Bevonszoltam magam, elmeséltem neki is újból, hogy 39,5 a lázam harmadik napja és nem viszi le sem norvég sem magyar gyógyszer ráadásul elkaptam a hányós vírust is, így napok óta nem ettem.

Na erre már meg is mérte a lázamat sőt sztetoszkóppal is meg akart vizsgálni, de közölte, hogy ne vetkőzzek, majd benyúl ő a pulóverem alá. Kettő alkalommal tapasztotta rá a sztetoszkópot a mellkasomra, aztán azt mondta hogy nincsen nagy baj. Megnézte az adatlapomat és azt kérdezte: 

 - Szo...Szolll... Szollltan? Er du ungarsk? (magyar vagy?)

Mint kiderült hallota már Kodály Zoltán nevét (avagy Szolltan Kudali) ebből nagy örömök közepette arra a következtetésre jutott, hogy magyar lehetek. Ennek én is nagyon örültem, majd megkérdeztem hogy végülis mi a diagnózis és mi lesz a gyógymód.

Szegényt ez kissé kizökentette a jó hangulatából, elgondolkodott és azt kérdezte:

 - Fizikai munkát végzel?

 - Nem - feleltem

 - Ja, akkor jó. Akkor ki sem írlak betegállományba, mert így tudsz dolgozni. Ugye?

A szemeim dülledtek (volna, ha lett volna erejük dülledni) és annyit kérdeztem:

 - Tessék?

Végül kiírt négy nap betegállományba. Sőt kaptam egy brutális lázcsillapítót is meg antibiotikumot. Bár abban nem volt biztos, hogy ez jó ötlet-e, de azért inkább...

Kiváltottam a gyógyszereket és hazamentem.

Innentől kezdve bő másfél hét telt el otthon, egyre ritkuló hányással tarkítva és lassan 38 fok körülire csituló lázzal.

Majd eljött a nagy nap, amikor elmehettem végre a saját orvosomhoz.

Igen ám, de sajnos indulásra készen, felöltözve, cipőben jött rám egy görcsös hányás. Rutinból elintéztem és utamra indultam. Nem idegeskedtem, tudtam hogy maximum néhány percet kések az általában minimum 25 percet késő orvosomtól.

Megérkeztem és bejelentkeztem az asszisztensnél.

Ő pötyögött hosszasan a klaviatúrán és kattogtatott az egérrel, majd hirtelen felnézett rám és azt mondta:

 - Új időpontot kell kérned! Mikorra szeretnéd?

 - Új időpont?? Miért?

 - Mert a doktornő ma nem fogad, ugyanis késve jelentél meg.

 - Drága...két hete küzdök otthon influenzával és hányással. Végre itt vagyok, OK ugyan késtem 4 percet de kérlek értsd meg. Ugyanis rámjött a hányás indulás előtt. Ezért késtem. Sőt ezért vagyok itt. Hánytam! Érted? Két hete hányok!

 - Mikor felel meg?

 - Tessék?? - feleltem - Nem akarok új időpontot, most akarok bemenni az orvosomhoz. De ha kell akkor várok, nem érdekel, csak fogadjon végre.

 - Jó! Szóval akkor nem kell új időpont. Rendben. Viszlát!

 - Hallo! Mi ez? Hadseregben vagyunk?? Ne küldjön már el a saját orvosom, ha két hete arra várok, hogy megnézzen!

 - Jó a csütörtök vagy sem?

Beletörődtem. Vesztettem. Az egyetlen módszer az lehetett volna ha betöröm a köztünk lévő plexi falat, átugrok a pulton és rettenetesen elkezdem két kézzel szorongatni a torkát az illető hölgynek. De mivel egyrészt úriember vagyok, másrészt mert ez rengeteg pénzbe és jó néhány hét börtönbe került volna nekem, így nyeltem egyet (vagyis inkább kettőt) majd elszámoltam magamban egymillió-négyszázhuszonhatezer-ötszázharmincnyolcig. És azt mondtam:

 - Jó! Hány órakor?

 - 11:30

 - Rendben. Viszlát!

 - Hééé, várjál! Adom még a számlát!

 - Milyen számlát, könyörgöm??

 - Miután késve jelentél meg a mai megbeszélt időpontra így kénytelenek vagyunk kiszámlázni a díjat. 

A feszültség és a stressz felpumpált, megerősített. Annyira hatott, hogy meg is gyógyultam - magamtól.

Volt egyszer néhány évvel ezelőtt egy sertésinfluenza, a vírus terjedésének csúcspontján az akkor három éves lányom belázasodott. Természetesen este 8 után. Autóba ültünk és nekivágtunk az oszlói éjszakának, csak mi ketten. Én meg a 39,5 fokos lázzal égő kislány. Nem sejtettük akkor még, hogy milyen nagy kaland lesz ez.

Megérkeztünk. Orvosi ügyelet, parkolóház horrorisztikus árú óradíjjal, de nem érdekel, mert beteg a gyerek, rohanás a rendelőbe. Pontosabban csak a váróig jutottunk, ahol is egy kisebb városrésznyi ember tobzódott, sokan maszkkal, mások csak kétségbeesett világvége hangulattal az arcukon. Voltak viszont rengetegen, akik teljes nyugalommal újságot olvasgattak, mások kedélyesen beszélgettek egymással, szóval  olyan várakozó paciensek, akik szemmel láthatóan igen távol álltak a kritikus állapottól.

Mintegy fél órás várakozás után sikerült eljutnunk a betegfelvételhez, ahol elmondtam, hogy a lányom asztmás ezért különösen veszélyeztetett, alig 3 éves és most már több órája 39,5 fok a testhőmérséklete, több adagnyi lázcsillapító ellenére.

 - Ü-üü-ümmmm - volt a válasz (ez egy írásban érzékeltethetetlen tipikus, klasszikus érdeklődés nélküli norvég hanglejtés, jelentése: "ühüm")

Aztán várjak - azt mondták nekem.

Így tehát vártunk. Az én lányomon kívül nem volt kisgyerek sem nagy gyerek a váróban, csak felnőttek. Teljesen biztos voltam benne, hogy maximum 10-15 perc elteltével már egy kedves mosolyú megnyugtató doktor kezei közt lesz a lányom, de nem...

Nagyjából 50 perce ültem egy széken, ölemben az egyre forróbb lányommal, aki már aléltan feküdt a térdeimen. Kijött az asszisztens a rendelőből, erőltetett mosollyal és érdeklődően nézett körül azután kérdezve, ugyan ki a következő beteg. Ekkor elvesztettem messze földön híres türelmemet és felugrottam a székről, lányomat vörös zászlóként lobogtatva és egyenesen az asszisztens hölgy arcába tolva lányom tűzforró homlokát kérdeztem, hogy mikor mehetünk már be végre mi. A hölgy mosolya különös hirtelenséggel szigorúan összeszorított ajkakba feszült és azt sziszegte, hogy várjak. Mire én egy "na de..." kezdetű próbálkozásba fogtam ami kegyetlenül el lett fojtva.

 - Itt mindenki egyenlő épp ezért egyformán fontos és egyformán sürgős! A behívás érkezési sorrendben történik! - dörögte rám ellentmondást nem tűrően.

Így hát kissé elszégyelltem magam, mint idegen kultúrából érkezett vadember és folytattuk a várakozást a már említett széken a megszokott pozícióban.

További kettő óra telt el. Közben azon gondolkodtam, hogy a lányom homlokán ragyogóan megsülne két felütött tükörtojás, de annyira nem is voltam vicces hangulatomban mégsem, így elhessegettem a gondolatot. Ekkor a lányom már hosszú órák óta magas lázzal feküdt szinte ájultan az ölemben. Akkor azon gondolkodtam el, hogy több szempontból is jobb lett volna nem bejönni az ügyeletre. Egyrészt otthon az ágyában jobban érezné magát a lányom, másrészt akkor nem zavartuk volna a szegény elfoglalt  asszisztens hölgyet sem a doktort, harmadrészt otthon sem látja orvos meg itt sem, így elég felesleges útnak tűnt ez az éjszakai kaland.

 Na de aztán végre egyszercsak kimondták a vezetéknevünket és bemehettünk. Végre a nem túl természetes mosolyú és nem annyira megnyugtató doktor kezei között voltunk (majdnem).

 - Szóval mi a panasz? - kérdezte a doktor

 - Hát, a lányom...szóval izé... beteg és magas láza van...

 - Ó, lázas?

 - Igen, de ezt kb. 3 órával ezelőtt már elmondtam a betegfelvételin.

 - Ja, akkor jó! Akkor megmérem a lázát. - és jött a lázmérés kissé bizonytalanul, mint aki nemhogy lázmérőt, de gyereket sem látott még közelről - Ojjj (ez a norvég "hűha") ez nagyon magas! 40,7!! 

Ezek után némi vizsgálat (sztetoszkóp) következett, majd gyógyszer felirása (nem tudom pontosan mi lehet a baj, de azért felírom ezt a gyógyszert, remélem segít..) majd irány a néhány kilométerre lévő gyógyszertárba autózás az alélt, továbbra is 40 fok felletti láztól ájult gyerekkel. Ott sorban állás, majd a gyógyszertáros hölgy kérdései: hány éves a beteg és mi a neme? Erre mondom, hogy 3 éves kislány.

Szegény patikus kidülledt szemekkel nézte a receptet újból, majd megint és megint. Aztán közölte, hogy ezt a gyógyszert akkor nem adhatja ki, mert ez a recept amit hoztam felnőtteknek való. Sajnálja. Menjek vissza az ügyeletre, mondta...

Reméltem, hogy itt felébredek majd és örömmel törlöm a verejtéket magamról a lidérces álomból riadva, de nem...ez még mindig a valóság volt.

Így végül megvettem a gyerekeknek való verzióját a felírt gyógyszernek, igaz ötször annyiba került, hiszen nem volt rá felírt receptem, de sebaj.

Aztán hazaautóztunk.